A legdrágább kincs...

Ahogyan a kincsesláda őrzi, óvja az ékszereit és kincseit, az én Szüleim szintúgy óvtak és féltettek. Biztosítottak afelől, hogy ha bármi kérdés felmerül bennem az adoptálással kapcsolatban, azt bátran kérdezzem meg. Kilenc évesen értettem az adoptálás lényegét, de mikor elmesélték az én életkezdetemet akkor igazán nem kérdeztem, valahogy,akkor abban a pillanatban nem éreztem szükségét. Később...pár év múlva már több kérdés megfogalmazódott bennem, de a világ összes kincséért sem akartam a kérdéseimmel a Szüleim lelkébe gázolni. Viszont a kérdések megmaradtak bennem, ezért ahogy megígértették velem Anyukámék...kérdeztem.
Emlékszem az első és legégetőbb kérdésem az volt, hogy hol voltam gyermek otthonban, meséljék el újra milyen volt az amikor megismertek?! Ezt a történetet sokszor el kellett Anyukámnak mesélni, mint egy mesét...amit szerettem és ahogyan hallgattam valahogy különlegesnek éreztem magam! A kérdéseim nem voltak tudatosak, inkább amit éreztem az adott időszakban azt kérdeztem. Érdekes mert mindíg másra voltam kíváncsi életem más- más momentumaira. Néha úgy tűnt, hogy nem is én vagyok a saját történetem főszereplője, hiszen az első két évem mintha nem is létezett volna...
Pedig létezett...csak éppen fizikai emlék képeim nem voltak, de lelkiek biztosan.
Úgy emlékszem a kezdeti kamaszkoromban kezdett el érdekelni jobban,hogy kik azok az emberek akik engem e világra teremtettek. Mivel az Anya és Apa szó nem kapcsolódott velük össze az én gondolataimban, az Életet adók kifejezést nem ismertem , így sokáig nem is tudtam ,,megszólítani,, Őket. A kiváncsiság pedig idővel egyre nagyobb méreteket öltött még pedig ki szült meg?
Hogy hivják? Vajon hogy néz ki ? Miért és mi történt?
Szerettek? S a legsúlyosabb kérdés amit többnyire csak magamnak tettem fel, miért nem kellettem nekik...vajon miért hagytak el? Egy kamasz lány gondolatai, érzései meglehetősen bonyolultak és változatosak, az én érzéseimre ez hatványozottan érvényes volt!
Voltak időszakok amikor haragudtam rájuk, volt időszak amikor a kiváncsiság volt erősebb. Mindíg próbáltam kamasz ,,fejjel,,is arra ügyelni, hogy ne sértsem a kérdéseimmel a Szüleimet, de ezek a kérdések egyszerűen elkerülhetetlenek voltak. Minden adoptált gyermek felteszi ezeket a kérdéseket, önmagának a Szüleinek. Ezek azok a nélkülözhetetlen kérdések amelyeket fel kell és tisztába kell tennünk, hogy harmóniában lehessünk magunkkal a múltunkkal...a jelenünkkel és a jövőnkkel.
Az én Szüleim féltettek és féltek...hiszen minden örökbe fogadó Szülő fejében megfordul az irreális kérdés, hogy mi van ha a gyermekem majd ,,hozzájuk húz,, ???
Én ezt azért nevezem irreálisnak, hiszen ha mi Szülők biztos érzelmi és bizalmi stabil hátteret biztosítunk a gyermekünknek az nem fog ,,el vágyódni,, !
Ha őszintén válaszolunk a feltett kérdésekre, és segítjük a gyermekünket, hogy a helyére tegye az identitásbeli kérdéseit akkor az a gyermek hálás lesz...nagyon hálás!
Ahogy említettem féltettek , ami teljesen érthető így volt információ amit később tudtam meg!
Tudjátok...három fajta örökbe fogadott gyermeket különztetünk meg!
- Van olyan akit nem érdekel a múltja, az életkezdete az életet adói...az identitás kérdés!
-A második fajta, akiket ez mind érdekli és meg is keresi a másik ,,családját,,és későbbiekben is kapcsolatot tart velük!
- A harmadik pedig megkeresi őket, de amint meglátja és megtalálja a kérdéseire a választ, le is zárja magában és többet sosem érdeklődik!

Hogy én melyik ,,kategória,, vagyok? Tartsatok velem és hamar kiderül!  Osszátok és irjatok bátran!

M&M